Városok, kilométerek

2011. március 13., vasárnap – ezt írja az előző bejegyzésem felett. Utána csúful abbahagytam a blogírást, magyarázkodni minek is, kicsit kár, de nem annyira: bejegyzés elszáll, történet megmarad, ha máshol nem, hát itt belül.

Azért még megírnék néhány dolgot, amik azóta történtek, meg néhány olyat is, amik nem történtek, csak adatok, és hát valamiképpen keretezik a történteket.

Április 17-én indultam el Berlinből, igaz, hogy az ellentétes irányba, de ez is a visszaút része volt: meglátogattam Sevánt, aki akkor éppen Koppenhágában élt, és festett. Innen már elkezdtem a jó irányba menni, és néhány hét múlva, június 6-án, hétfőn megérkeztem Kolozsvárra. 2998 km, összesen 5062.

Az útvonal Kolozsvártól Kolozsvárig: Kolozsvár, Fugyivásárhely, Karcag, Budapest, Győr, Pozsony, Bécs, Jihlava, Prága, Drezda, Lipcse, Magdeburg, Berlin, Templin, Neustrelitz, Krakow am See, Rostock, hajóval Gedserbe, Stubbekobing, aztán megint sátorozás, de nem emlékszem, pontosan hol, talán Vordingborgtól keletre a tengerhez közel, majd Karise, Haslev, Koppenhága, Malmö, Lund, hajóval Trelleborgból Sassnitz-be, Stralsund, sátorozás Wolgast körül, Usedom szigetén át Szczecinbe, Koszalin, Bytow, Gdansk, Torun, Plock, Varsó, Radom, Kielce, Krakkó, Zakopane, Kassa, Abaújszina, Kisvárda, Szatmár és keretes szerkezet.

Az utak, amiken mentem, hol főutak voltak, hol kevésbé főutak, hol bicikliút, hol erdei, néha pedig komp.

Ez lenne tehát a „projekt” (vagy mi) váza, hátha nemsokára lényeg is lesz (egy-két elmaradt történet a hajléktalanszállóból, plusz néhány az útról), most pedig kipróbálom, hogy tudok-e még bejegyzést feltölteni.

Egy történet, meg egy másik, amiről az előbbi eszembe jutott

A Széchenyi téri vasasból megyek a Karolina tér felé (ez még korábban történt), tolom a biciklit nagy nyugiba, egy elég megviselt külsejű férfi jön velem szemben, mellette tíz év körüli fiú, a férfinek mindkét hóna alatt mankó, úgy biceg, én meg arra gondolok, mint általában, amikor mozgássérült emberrel kerülök szembe, hogy vajon hogy nézhet a biciklire, persze magamban tudni vélem a választ, és ennek megfelelően kissé esetlen együttérzéssel sütöm le a szemem, amikor pedig már közvetlenül eléje kerülök, felderült arccal odahajol a fiúhoz, mint aki valami nagyszerűre készül felhívni a figyelmét, s felém mutat, hogy látod, milyen jó biciklije van?

Ezzel némileg rokonnak érzem a ma esti történetet, éppen befejeztem valaminek az előkészítését, és indulok kifelé a hajléktalanszállóból, a fiókból még előveszek egy olyan kis becsomagolt minicsokit, a folyosón már bontanám is, de hirtelen arra gondolok, persze tapintatból, hogy talán inkább nem az ajtó előtt várakozó vendégek előtt fogom magamba tömni, így egyelőre zsebre teszem, nyitom az ajtót, mosoly és guten Abend!, egyikük kérdez valamit, de nem tudok segíteni, nem gond, viszlát, már megyek is felfelé a lépcsőn, amikor még utánam szól a másik enyhe lengyel akcentussal, hogy warten!, visszafordulok, a kezében egy zacskó minicsoki, szinte kapkodva bontja ki, hogy vegyek belőle, de ne csak egyet, köszönöm, elég lesz, tényleg, de vegyek még, mert van sok, s mert örömmel adja, ezt persze nem mondja, de ott van az arcán, látom.

Janar

Așa a fost să fie, hogy a hajléktalanszálló működésének második estéjén a kilenc órai ajtónyitást megelőző rövid áhitat és megbeszélés után rájöttem, hogy a kis kitűzendő névkártyámat a szobámban felejtettem, nem egy elmaradhatatlan kellék, de a második napon még hajlamos voltam fontosságot tulajdonítani neki, annál is inkább, hogy az akkor még friss kollégáimnak amúgy is elég bajuk volt a nevem megjegyzésével meg kimondásával, szóval felszaladtam érte, az ajtó viszont, amelyiken kimentem, s amin keresztül a „személyzet” a hajléktalanszállóba jutott, visszatérésemkor már zárva volt, így csak a vendégek által használt bejáraton juthattam volna be, persze ott is csengetnem kellett volna, hiszen még nem volt kilenc óra, azonkívül meg már az ajó előtti lépcsőt is ellepte a várakozók tömege, s gondoltam, hogy nem fogok neki ott a Stadtmission-os névtáblámat lengetve nyomulni, inkább megvárom, amíg nyitnak (azaz nyitunk), meg a tömeg is apad egy kicsit, úgyhogy ez lett, vártam, a vendégektől némi távolságra.

Ugyancsak a vendégektől némi távolságra, az épület főbejárata előtt állt zsebredugott kézzel és lehajtott fejjel egy, ruházat szempontjából, meg egyébként is elég rendesen kinéző, harminc év körüli srác. Nem volt egyértelmű, hogy a hajléktalanszállóba akar-e ő is bejutni, vagy valami másért áll ott, megkérdeztem hát tőle, igen, oda akar, és tudja, hogy a másik bejárathoz kell majd mennie, csak most túl sokan vannak ott, inkább vár. Pont ezt csinálom én is, inkább várok, várjunk inkább együtt, nincs ellenvetése, és már kezdi is mesélni a történetét, rövid idő után – mint általában, amikor egy beszélgetés során valamiért fontossá válik a történet, meg maga a beszélgetés is – átváltunk angolra.

A tapasztaltabb kollégák olykor bölcsen legyintenek a vendégek történeteire, hogy azért nem kell mindent elhinni, s ezzel a tétellel nem is igazán tudnék vitába szállni, én valahogy mégis el szoktam hinni a történeteiket. Meg nyilván nem csak akkor értékes egy történet, ha úgy ahogy van, igaz. Meg különben is, mi az, hogy igaz. Ó jaj.

Janar először Alexet mondott, hogy így hívják, Alex, legalábbis itt Berlinben, mert az ittenieknek így egszerűbb. A Janar észt név (merthogy ő is észt), a németeknek szokatlan, meg az r-et sem tudják úgy megpörgetni, ahogy azt igazából kell. Ilyen téren nekem sem sikerült a németeket felülmúlnom, de azért nem volt gond, hogy igyekeztem a saját nevén szólítani.

Jól működő építkezési cége volt, a bátyjának meg még van is, csak ő a sajátját eladta, miután kiderült, hogy a húguk agydaganatos, és műteni kell. Aztán Németországba jött néhány barátjával hozzáfogni valami újhoz, s egy alkalommal ismerősöktől kölcsönkapott motrokról készültek kideríteni, hogy mit tudnak, ő éppen egy 1200 köbcentis Yamahán ült, amikor százvalahány km/h-nál meglepte egy kilencven fokos kanyar, és a bal végtagjait azóta is nehézkesen használja. Leginkább a lábával volt gond, miután a fájdalomcsillapítók kevésnek bizonyultak, morfium, meg különböző drogok kezdték kiegészíteni, majd felváltani őket, és most itt van Berlinben, s a tömegtől távol várja, hogy nyisson a hajléktalanszálló. Különben lenne hol laknia, más narkósokkal, „junkie”-kkal együtt, de tudja, hogy ha ide jön, tiszta marad. Egyébként meg nyilván nem, és azt gyűlöli. Meg az egész helyzetét, amiben van, ez eléggé jellemző a junkie-kra, úgy vettem észre.

Elvonókúrára valami papírok hiánya miatt nem mehet, pedig nagyon menne, így abban reménykedik, hogy a rendőrségen kiderül, hogy valami nincsen rendben (mondja is, hogy van néhány apróbb kihágása, ami együtt jár a jelenlegi életformájával), bezárják néhány hónapra, ott kénytelen lesz tiszta maradni, utána meg biztosan sikerül valami pénzt keresni, hogy hazamehessen Észtországba. Must leave Berlin – ismétli folyton.

A történet nem egészen világos, ráadásul eltelt már majdnem négy hónap az első találkozásunk óta (utána is volt még néhány, a története nagyrészét viszont akkor mondta el), de hozzá tartozik még, hogy a baleset pár éve történt, azóta meg volt már otthon egy kevésszer, csak valamiért mindig visszajött, amit persze meg is bánt, mert nézzek csak rá, milyen apa az ilyen? Apa!? Igen, nemsokára apa lesz, az egyébként eléggé homályos tekintete örömmel telik meg, amikor ezt mondja, és fényképet is mutat a barátnőjéről, szép. Must leave Berlin.

Másnap már lent találkoztam vele, az egyik sörpadnál ült, a leves kicsit félretolva előle, ő maga meg egy jegyzetfüzet fölé hajolva ír, szinte egészen rajta fekszik, úgy rajzolja a betűket, legalábbis a sebességet (azaz a lassúságot), mozdulatokat, a vonalak ívét tekintve tényleg mintha rajzolna. Pedig csak piszkozat, kérdem, hogy mi lesz az, levél a barátnőjének, aki terhes, ja ezt már mondta, és a képet is mutatta, igen, alig várja, hogy valahogy újra hazakerüljön, de addig is levelet ír. Persze, e-mail-ezni is szoktak, meg csettelni, de ez egészen más, mondja, valami, amit majd megérint, amit a kezében tarthat, it's like a piece of you, you know? I know.

Megtörtént, hogy éppen szabadnapom volt, de hirtelen rámtört, hogy elmondjam, mennyire fontos, hogy összeszedje magát, s hazamenjen, lementem hát a szállóba, de akkor éppen nem volt ott, máskor meg teljesen belőve érkezett, valamennyit beszélni akkor is sikerült vele, must leave Berlin, mondja, most már egy-két hónap és megy, csak nem akar üres kézzel menni, össze kéne spóroljon legalább egy keveset, csakhát amíg itt próbálja azt a keveset összespórolni, addig a drogok is ott vannak, meg a többi junkie körülötte, ördögi kör a javából. Menj már Janar, a francba, keress egy busz, gépet, akármit, annyit még össze tudsz szedni, a spórlást megoldod később, egyszer menjél haza, mert várnak. S mert még megteheted, ellentétben sok más vendéggel.

Kokakóla-kóboj

Egyes elméletek szerint Paul McCartney 1966-ban meghalt. Hát nem. A berlini hajléktalanszálló vendége, és – a kissé elhízott arc meg a napszemüveg ellenére – már az első pillanatban rájöttem, hogy ő az. Matt Damon is egészen korán gyanússá vált, az ő valódi identitása felől azonban csak később bizonyosodtam meg, ráadásul némileg az is bezavart, hogy mindketten lengyelül beszéltek, de ez végül nem bizonyult döntő ellenérvnek. Nem úgy egy másik fiatalember esetében, aki rendszeresen Michael Jordankét mutatkozik be, neki amellett, hogy lengyelül beszél, bőrszíne és magassága sem támasztja alá (fiktív – erre már az első alkalommal rájöttem) identitását. Továbbá van egy vendég, aki szinte biztos, hogy nem Clint Eastwood, de erősen kóboj. Kokakóla-kóboj, nem pejoratíve.

Észt. Ősz haj, borosta, farmerkabát és kóbojnézés. Azt hiszem, legelőször ez utóbbi tűnt fel rajta, ráadásul már az első estén, azóta is mindegyiken itt van. Beszélni csak az utóbbi időben láttam, hanghordozás, mimika, vagy heves mozdulatok által érzelemkifejezni pedig egyáltalán. Pontosabban egyszer mintha kiült volna a tekintetére valami visszafogott megvetés-féleség, de csak egy pillanatig. A jelenetnek ahhoz van köze, hogy ő a kokakóla-kóboj.

Részegnek sosem láttam, kávét ritkán rendel, a kólát meg már rendelnie sem kell, egyszerűen csak leteszi a kilencven centet a pultra, és vár. Azon az estén viszont éppen egy új munkatárs állt a pult túloldalán (én futárként éppen arra jártam), és feltette az ilyen helyzetben egyébként cseppet sem szokatlan kérdést: mit adhatok? Ha a kóbojtól nem lenne annyira idegen bármit is arckifejezni, biztosan mosolyra húzza a száját a kedves tájékozatlanság tanúságaként elhangzó kérdésre, ehelyett kimért nyugalommal annyit mondott (mintegy a kérdésre kérdéssel válaszolván mintegy), hogy: mi kerül kilencven centbe? (és lehet, hogy csak én hallottam hozzá azt, hogy bébi). A csaj kezdte volna sorolni az üdítőket, hogy hát kóla..., de ennél tovább nem jutott, a kóboj könnyed (mintegy csuklóból, vive la képzavar!) bólintása nyomán minden világossá vált előtte, s már nyitotta is a hűtőt, kóla nem volt benne, ettől egy pillanatig maga is elszomorodott, mondta is, hogy kóla az sajnos nincs, de adhatok mezzomixet, az egy kólaszerű üdítő megdobva kis narancsízesítéssel, na és ekkor jött az a bizonyos pillantás, az a visszafogott megvetés-féleség, amely mégis annyira egyértelmű volt, hogy a csaj előtt másodjára is minden világossá vált, és nem is próbálkozott tovább az igazi kólától eltérő üdítőkkel, a kóboj pedig visszaült a helyére, a helyre, amelyik az övé, amelyiken csak akkor nem ül, ha a dohányzóban cigaráttázik, de a cigit azért még ott sodorja meg, a székén. Nem sörpad, szék, egy külön asztalhoz tartozik, általában hárman-négyen ülnek körülötte. A kóboj viszont ott is alszik, előrehajtott fej, ölbetett kar, lábai keresztben a szemben levő széken. Az éjszaka folyamán persze változik a pozíció, de mindvégig a székeken marad, mint a kóbojok.

A visszaadott üres üvegért tizenöt cent jár, éppen én voltam a pultnál, amikor a kóboj kiitta a kóláját, kotorásztam az aprók között, de sehegy sem akadt a kezembe egy tízes meg egy ötös, húszas viszont sok volt, így miután meguntam a kotorászást, ez utóbbiakból tettem egyet a kóboj markába, nagyvonalú (de igazából elég szánalmas) mosollyal jelezve, hogy igen, most a szokásos tizenöt helyett húszat kap, ő megnézte, majd a zsebéből egy ötöst vett elő, mondom, hogy nem szükséges, hagyja csak, mire ő nyugodt, határozott, és kicsit talán szigorú hangon közölte, hogy nem, a pénz az pénz, az üvegért tizenöt cent jár. Szó nélkül süllyesztettem a kasszába a visszajáró ötöst. Kóboj, én megmondtam.

Bál

Nincsen fotóm a Clärchens Ballhausról, ezért írom ezt le. Nemsokára talán készítek egyet, s akkor majd jól felülírom vele ezt a kis bejegyzést. Vagy amekkora lesz. Ha hosszú lesz, sajnálni fogom, és akkor majd nyilván nem írom felül, ami persze hiba.

Nagy, sokablakos, meggyötört épület. Hogy melyik korszakból, azt nem tudom, nem ebből. Az erózió jeleit vélem felfedezni rajta, esetleg világháborúét, de szocializmus, az biztosan volt körülötte, benne. És ami még benne, de most is: tükörterem. Tükrei talán besegítenek kicsit, de így sem tűnik nagynak, pedig valószínűleg az, csak a számomra képekről, filmből, a nagy (többnyire orosz) regények báljeleneteit szemléltető, rendszerint a páratlan oldalon található rajzokról (a páros oldalon levő szövegről kevésbé) ismerős, szinte a végtelenbe nyúló, hosszúkás formával ellentétben ennek az alaprajza négyszög alakú, ő maga kocka. Kopott díszítés a falon, plafonon, a tükrök néhol megrepedve, a sarokban lépcső, melyről nem tudom, hova visz, székek és meseszép.

Eredetileg úgy volt, hogy tangó-estre megyek, minden este valamilyen este van, a kedd tehát a tangóé, a tükörterembe lépcső vezet fel, benyitok, öt-hat pár hétköznapi öltözetben koncentrál, hogy jó helyre lépjen, és jó helyre is lépnek, a mozdulatok minden párnál többé-kevésbé azonosak, ügyesen kerülik egymást, nem ütköznek, pedig erre mintha nem is koncentrálnának külön, közben zene sehol, csak valami vezényszavak: egy harminc körüli nő diktálja a ritmust meg a lépéseket, előre és hátra, fel és le (az első szótagnál felkapja a hangsúlyt, mintegy imitálva a mozdulat ívét, az és le szempillantásnyi szakadás után gördul vissza), illetve egyéb szakkifejezések. Mellette hasonló korú, feketeruhás nő áll, és figyel könnyed szigorral, egy tizenkilencedik századi angol regényből került ide, vagy inkább egy '93-as filmből, aminek mondjuk egy elegáns francia, utánanézés nélkül csak a balett-táncosok számára érthető kifejezés lehetne a címe, nem tudom.

És azt sem, hogy hogy zajlik a dolog, odamegyek hát hozzá, németül kérdem, egyből megérti (meglep), és felvilágosít, hogy itt báli táncoktatás folyik, a tangó-est lent lesz az étteremben, megköszönöm, és mielőtt elindulnék lefelé, megkérdem mégis, hogy leülni ide is le lehet-e, le, persze, és inni is?, hát, esetleg rendeljek lent, hozzam fel, és úgy. Az étteremben még nem jártam, kicsit zavar a sok csillogás a tükörterem hangulata után, széttolt asztalok között már itt is készenlétben a párok, egy nő beszél, valami utasítások lehetnek, hogy hogyan és merre, bort rendelek, és engedek az erőnek, vagy mi az, ami húz vissza a tükörterem kopott falai közé, leülök egy kis kerek asztalhoz a sarokba, figyelem a lépéseket (a feketeruhás nő - aki nyilván az oktató segédje - szigora nélkül), olykor a zene is megszólal alájuk, könyvet veszek elő, meg a hajléktalanszállóról szerzett nagydarab marcipánt, plussz a bor, és boldog vagyok.

Tíz-tizenegy körül eltűnnek a párok, a pincér felhozza a táncoktató (pontosabban a segédje, a feketeruhás) vacsoráját, falatozás közben egy tanítvánnyal társalog, csak én vagyok rajtuk kívül, aztán a fiatalember is elmegy, a gyertyákat kifújja (ekkor látom, hogy más világítás nincs is), majd szól, hogy zár. Pakolok a sötétben, a nő sehol, kifelé menet megszólal egy hang felülről, hogy viszlát!, ó, viszlát, nagyszerű volt itt lenni, dadogom némileg meglepetten, felnézek, ott támaszkodik a táncoktató segédje egy erkélyen, oda vezet hát az a lépcső!

A tükörtermen kívül, ám azzal még egyszinten, a lépcső tetején ugyanolyan kis kerek asztal, mint amilyennél benn ültem, közvetlenül előtte ablak, a beszűrődő ritkás, esti fénynél olvasok még egy keveset, gondolom, aztán örömmel tapasztalom, hogy mindjárt a végére értem Ottlik Prózájának, és mégsem tettek még ki, olykor kisebb társaságok néznek be a terembe, valószínűleg leendő alkalmi bérlők (Erikáék is itt ünnepelték a szülinapjukat), gyertyát gyújtok nekik, mint egy házmester, egyikük-másikuk lép is néhányat, én közben újra a termen kívül, de a dobogásról hallom, hogy tánclépések, talán éppen az étteremből felszűrődő tangó ritmusára, megköszönik németül, angolul, egy férfi pedig franciául is, de még hozzáteszi, hogy a sötétben olvasás ártalmas a szemnek, maestro! A vele levő magas, szőke nő készségesen lefordítja, többnyelvű elköszönés, éjfélkor érek a Próza végére, bizonyos beletörődéssel, de nem mondhatni, hogy szomorúan hiszem el neki, és veszem tudomásul, amit Fejér Lipót matematikaprofesszorról mond még az eleje felé, hogy "aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni", összepakolok (immár másodjára), sapka, sál fel, kabát nincs, az utóbbi napokban igencsak felmelegedett az idő.

Fel nem tett kérdés

A biciklit nézzétek el nekem.

Szevassz, barátom! - ez még teljesen rendben volt, és szavak szintjén a kérés is, amivel hozzám fordult a hosszúra nyújtott kézfogás közben a pult túloldaláról, a tekinet viszont, meg a beszédritmus igencsak szakadozott: hallod, Zsolti, szerezzél nekem egy cipőt. Megnézem, Janó, hogy van-e a ruhatárban. Hányas a lábad? Zavartan mosolyog, közben folyamatosan a szemembe néz, szinte mintha gyönyörködne benne (érthetetlen), majd válaszol: huszonnyolc. Igen, Janó, huszonnyolc éves vagy (hirtelen beugrott, hogy erre vonatkozhat a szám), huszonyolc, ismétli gyermeki örömmel, de a lábad, Janó, hányas a lábad, hogy tudjam, hogy mekkora cipőt nézzek.

Hozzak valamit, Janó? Innál egy teát? - kérdeztem kicsivel később, már a padon ültünk, éjjel egy-kettő körül lehetett, ilyenkor a forgalom is enyhül, kiléphetek egy időre a pult mögül. Janó mosolyog: viszont kívánom! Furcsa vagy ma, Janó, mi van veled? Mint annyi más kérdésre, erre sem érkezik válasz, mintha tapintatosságból nem tenné szóvá, de hallgatásával jelezné, hogy próbáljak meg valami értelmesebbet, vagy nem is értelmesebbet, egyszerűen jobbat, s jobban kérdezni, de az is lehet, hogy a kérdések nem jutottak célba, ezért a csend, aztán arra, hogy mért remeg a kezed? rögtön válaszol, ráadásul egészen természetes hangon: alkoholhiány.

Belső táj, csillár.

Továbbra is ott ülünk a sörpadon háttal az asztalnak, levesnek, könyökkel a térdére támaszkodik, a pozíció természetéből fakadóan összekulcsolja reszkető kezeit, a tekintet (mindkettőnké) súrolja az összekulcsolt kézfejeket (ez is a pozíció sajátja), Janó pedig megjegyzi: úgy ülünk itt, mintha a templomban ülnénk. Hallgatás ismét, majd egy családi fotóról kezd beszélni, a feleségével van rajta, meg a gyerekeivel, még Pesten készült, de nem emlékszem rá, hogy részleteket is mondott volna róla, aztán kicsivel később Editet emlegeti, a berlini szeretőt, hogy hogy volt vele utoljára, erről már viszonylag részletesen beszámol.

Sírtál? - ezt még a beszélgetés elején kérdeztem, fél egy lehetett (az éjjeli műszak, ami én is voltam, negyed egy körül kezd), észrevettem, hogy nedves a szeme alatt. Nem tudom, hogy erre a kérdésre válaszolt-e, vagy egy fel nem tettre, mint mikor a huszonnyolcat mondta, de válasz az volt, és zavartan mosolygott is hozzá: nem biztos. Janó, sírtál? - próbálom meg mégegyszer. Igen.

Közben eljött az idő felváltani a Schlafhausban dolgozó munkatársat, mondom Janónak, hogy most mennem kell, de reggel majd találkozunk (reggeli alatt egyébként általában alszik), elköszönök tőle, mire ő - és ezen meglepődtem, pedig többnyire (vagy legalábbis jelentős részben) egész idő alatt félrebeszélt -:
nincsen kiskutyám.

Janó, Gyulabácsi originált barátja

Janó, a legjobb barátom, egy nem sokkal ezelőtti éjszakán elkezdett félrebeszélni, mint ahogyan nem is olyan régen / lázálmomban én is félrebeszéltem, emlékszem, utána még sokáig röhögtünk rajta anyával. Időnként most is elnevettem magam befelé, s olykor kifelé is, amint Janóval beszélgettem, és egészen biztos, hogy a sírás sem marad el, ha e kétféle érzelmi megnyilvánulás küszöbe egy szinten van, és ez utóbbiét nem tolják aránytalanul fel a mindenféle hatások, gátlások meg tudomisénmik. Legalábbis az én esetemben.

Először Gyulabácsit ismertem meg, levest kért a pultnál, és valahogy kiderült, hogy Szlovákiából jött, meg is örültem nagyon, hogy végre hasznosíthatom a Pozsonyban, Julitól szerzett, néhány alapvető kifejezésre korlátozódó, ilyenkor mégis hatalmas gazdagságnak bizonyuló nyelvismeretemet, mondtam is neki, hogy Dobrý večer!, aztán mikor egy immár univerzális nyelven közöltem vele, hogy honnan jövök, ő nem teljes meggyőződéssel, de mintegy bizakodva mondta (egészen, mint István, a pesti csavargó az első menedékhelyes estémen), hogy akkor tudsz egy kicsit magyarul, tudok, persze, magyar vagyok, talán ön is az?

Gyulabácsi a leves mellé mindig Fantát iszik, nem gondolom, hogy nélküle csődbe menne a Fanta-gyár, ha ilyet mondanék, tudjátok, hogy csak ártatlan szellemeskedés, esetleg szóljatok is rám, de Gyulabácsi tényleg mindig Fantát iszik a leves mellé, még ha a leves el is marad. Fantát adjak, Gyulabácsi? Az biztos, hogy úgy van - válaszolja, s közben bólogat hozzá, valamiért mindig ezzel a kifejezéssel, vagy ennek valamilyen variációjával fejezi ki egyetértését. Fizetni úgy fizet, hogy kivesz a zsebéből egy marék aprót, a pultra teszi, de csak óvatosan, hogy ne guruljanak szét, majd megkér, hogy válogassak ki belőlük néhányat, amik hitelesen képviselik a Fanta ellenértékét. Valahogy az érmék közé keveredett egy 1985-ös egy pennys a királynő képmásával, mondom Gyulabácsinak, hogy mi az, mire ő, hogy nem baj, tedd el, hozzon neked szerencsét.

Első találkozásunkat követő napon már ketten jöttek, én pont a bejáratnál dolgoztam, váltottam néhány jóféle szót Gyulabácsival, Janó meg, aki mögötte állt, és aznap jelent meg először, kicsit türelmetlenül ránk szólt, hogy menjetek má', de ami igazából meghatározta a nem túl erőteljes felszólítás hangsúlyát, az az a csodálkozás-szerűség volt, ami abból fakadt, hogy magyarul kellett ránk szólnia, ez mintha őt is váratlanul érte volna, ráadásul azt tapasztalta, hogy értjük, amit beszél (mármint hogy én is, mert Gyulabácsival már ismerték egymást), és ha nem is álltunk rögtön tovább, de valamiképpen - tekintettel, mozdulattal - lereagáltuk a kérését.

Aznap este, vagy kicsit később, éjszaka, amikor már minimálisra csökkent a forgalom, és nem kellett folyamatosan ott állnom a bejáratnál, már hármasban beszélgettünk egy-egy citromos tea mellett, ez Janónak a kedvence, speciell neki készítettem, hálás is volt érte nagyon. Originált tea - mondta, az enyémhez hasonló, csak a 'h'-hoz meg 'l'-hez méginkább húzó 'r' hanggal, meg persze én is originált csávó vagyok, és általában minden az, ami elnyeri Janó tetszését. Hosszú haj, bozontos szakáll, arca, testtartása igencsak megviselt, életkora ránézésre behatárolhatatlan, engem legalábbis némileg meglepett, amikor azt mondta, hogy huszonnyolc éves. Pestről jött el néhány éve, az ottani időkből legszívesebben a lovaira emlékszik, lovász voltam, mondja, jártunk a lovakkal versenyezni, ott voltunk Athénban, Zágrábban, egyszóval mindenütt. Aztán mesélt az esküvőjéről, igazi lakodalom volt, három napig tartott a mulatság, ahogy oláh cigányokhoz illik, mert én oláh cigány vagyok, és ezt alátámasztandó, meg talán, hogy kicsit felidézze az esküvő hangulatát, belefog egy cigány dalba, aztán a gyerekeiről mesél, a kisfiáról meg a kislányáról, és egyszercsak elszorul a torka, sírni kezd, szakadozott hangon mondja, hogy volt még egy kisfia, aki néhány hónaposan meghalt.

Mindezt, meg még sokminden mást nyilván nem kizárólag az első beszélgetésünkkor tudtam meg, hiszen volt még számos további, arról az éjszakáról pedig, amelyik az eddigi utolsó találkozásunk volt, és amelyen Janó váratlanul elkezdett félrebeszélni, kicsit később írok.